Ki számít magas támogatási szükségletű hajléktalannak?
A magas támogatási szükségletű hajléktalan személyek jellemzően az utcán élő, súlyosan szenvedélybeteg és/vagy mentális beteg emberek, akiket betegségük erősen akadályoz a munkavégzésben, társas kapcsolataikban és a közösségi beilleszkedésben, és erős negatív hatással van az életvezetési képességeikre is. Alapvető jellemzője ennek a célcsoportnak, hogy több dimenzióban is tartós és intenzív támogatást igényelnek ahhoz, hogy önálló életvitelre való képességük javuljon.
Esetükben tehát arról van szó, hogy a hajléktalanság mellett egyéb tartós egészségügyi probléma (tartós betegség, pszichiátriai- illetve szenvedélybetegség) nehezíti a mindennapi életet, így az ellátás biztosítását is. Sok esetben – az ellátórendszer hiátusai miatt – az éjjeli menedékhelyen töltik napjaikat, bár állapotuk komplexebb ellátást biztosító intézményben történő elhelyezésüket indokolná. Így azonban a hajléktalan-alapellátás intézményeire hárulnak azok a gondozási feladatok, amelyek normál esetben a szakosított, egészségügyi háttérrel rendelkező intézmények profiljába tartoz(ná)nak.
Növekvő arány az ellátórendszerben
A szakmai kutatások és a szolgáltatók visszajelzései szerint az elmúlt években megnövekedett a nehezebb helyzetben lévő, összetettebb problémákkal küzdő hajléktalan emberek száma az ellátottak csoportján belül. Az okok igen változatosak, demográfiai okok, szociálpolitikai döntések és új társadalmi jelenségek, szokások húzódnak meg a háttérben.
Talán a legkézenfekvőbb ok az „utcai generáció” elöregedése. A rendszerváltás után hajléktalanná vált, korábban munkaképes korú tömeg mára elérte az időskort. Az évtizedekig tartó utcai életvitel miatt egészségi állapotuk drasztikusan leromlott, így sokan közülük ma már folyamatos ápolásra és gondozásra szorulnak.
A hajléktalan emberek körében kiugróan magas, egyes mérések szerint 30% körüli a pszichiátriai betegek aránya. A szakosított szociális és az egészségügyi ellátórendszerben fennálló jelentős kapacitáshiányhoz adódik, hogy esetükben a hajléktalanság további akadályokat görget az ellátáshoz való hozzáférés útján. Ezek a személyek gyakran megfelelő kezelés nélkül maradnak az utcán vagy az éjjeli menedékhelyeken, így egyre súlyosabb állapotba kerülnek.
A lakásínség, a szociális bérlakások számának stagnálása, drasztikus lakásár- és rezsiemelkedés miatt azok, akik korábban még képesek voltak fenntartani egy albérletet vagy szobát, kiszorulnak az ellátórendszerbe. Akiknek a lakhatási problémája mellé súlyos egészségügyi vagy szociális hátrány is társul, képtelen kilábalni a helyzetből, tartósan az utcára kerül, egészségügyi állapota pedig itt tovább romlik.
A pszichiátriai beteg ellátás helyzetéből adódó okok
Magyarországon - a nemzetközi betegségteher-vizsgálatok szerint - a mentális és viselkedészavarok a teljes egészségveszteség körülbelül 11%-át adják. Ez azt jelenti, hogy minden tizedik elvesztett egészségév mentális problémákhoz kapcsolódik (forrás: https://mok.hu/hirek/mokhirek/a-pszichiatria-alulfinanszirozottsaga-magyarorszagon).
Sokszor hallani indokként Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI), közismert nevén a „Lipótmező”, 2007. évi felszámolását. Tény, hogy a lassan 20 éve történtek még mindig éreztetik hatásukat az ellátórendszerben. A pszichiátriai ellátás helyzete Magyarországon az elmúlt években is kettősséget mutat: bár a szakmai-módszertani háttér egyértelmű fejlődést mutat a területi szakmatámogatási rendszer kiépülésével, valamint a bérek és a finanszírozási keretek is javultak bizonyos területeken. A gyakorlati hozzáférés és a szakemberhiány azonban továbbra is komoly válságot okoz az ellátórendszerben. A pszichiáterek száma az elmúlt húsz évben drasztikusan, közel felére csökkent, miközben a páciensek száma folyamatosan nő.
A „szakadék áthidalása”: egészségügyi centrumok
Az egészségügyi centrumok a hajléktalanellátás speciális orvosi csomópontjai, amelyek egyfajta átmenetet képeznek a szociális szféra és a közegészségügyi ellátórendszer között. Elsődleges feladatuk, hogy olyan személyeknek is biztosítsák a gyógyulást, akik lakcím, érvényes TAJ-kártya vagy biztosítási jogviszony hiányában kiszorulnának a normál rendelőkből. Emellett speciális szolgáltatásokkal vesznek részt az ellátásában: lábadozóágyakat tartanak fenn, illetve területi ellátási kötelezettség nélkül nyújtanak háziorvosi ellátást a hajléktalan személyek számára (napi minimum 8 óra rendelési idő hétköznapokon és 0-24 órás ügyeleti ellátás).
Bizonyos szolgáltatásaik kifejezetten a hajléktalan élethelyzetre válaszolnak. A lábadozóba olyan hajléktalan emberek kerülhetnek, akik egészségi állapotuk okán nem igényelnek 24 órás orvosi felügyeletet, de önmaguk ellátására betegségük miatt (átmenetileg) nem képesek. A mozgó orvosi szolgálat az átmeneti szállásokat és az éjjeli menedékhelyeket járja körbe, hogy ott helyben lássa el a mozgáskorlátozott betegeket, vagy akiknek egyéb okból jelent gondot a közlekedés. A mozgó orvosi ellátás a fővárosban legalább napi 8, a megyeszékhelyeken legalább napi 4 órában működik.
Lábadozóágyak
A lábadozó ágyak olyan speciális férőhelyek a hajléktalanellátó rendszerben, amelyeket a kórházi kezelés utáni felépüléshez vagy súlyos, de kórházi ellátást már nem igénylő betegségek idejére biztosítanak. Azok a hajléktalan személyek vehetik igénybe, akiknek a betegsége (már) nem igényel kórházi kezelést, de az utcán vagy egy átlagos éjjeli menedékhelyen (ahol napközben nem maradhatnának bent) az állapotuk életveszélyesen romlana. A lábadozók 24 órás benntartózkodást és egészségügyi (orvosi és ápolói) felügyeletet biztosítanak. Az alapvető lakhatás mellett szakszerű sebellátást, gyógyszeradagolást, étrendi diétát és szociális ügyintézést nyújtanak. Rendszerint orvosi javaslatra, kórházból történő elbocsátáskor vagy az utcai gondozó szolgálatok/krízisautók jelzése alapján kerülnek ide a beteg hajléktalan személyek. A szolgáltatást biztosító intézmények gyakran éjjeli menedékhelyként vagy átmeneti szállóként vannak bejegyezve, de emelt szintű normatívát vagy kiegészítő támogatást kapnak a speciális egészségügyi feladatok miatt.
Az ágyakat ugyan kifejezetten átmeneti ellátás céljából tartják fenn, mégis gyakran előfordul, hogy egy-egy beteg hónapokat tölt itt. Sajnálatos módon általános jelenség a betegek tovább helyezésének nehézsége: a felépülés ritkán teljes és tartós, az alapellátás pedig nincs felkészülve a speciális ápolási, gondozási feladatokra.
Problémák és megoldások
Jól látható, hogy a lábadozó ágyak sok esetben egyáltalán nem jelentenek megoldást, csupán konzerválják a problémát, hiszen az oda kerülő hajléktalanok állapota már sok esetben nem fog javulni a kórházból való távozás után. Hosszabb távú megoldás lehetne a hajléktalan személyeket (is) fogadó bentlakásos otthon (jelenleg igen kevés férőhely van országosan), valamit a speciális egészségügyi szolgáltatásokat is nyújtó otthonok pszichiátriai, illetve szenvedélybetegség esetén. Azt azonban be kell látni, hogy jelenleg ezek a férőhelyek még a nem hajléktalan személyek számára is igen korlátozottan állnak rendelkezésre. Fontos észrevenni azt is, hogy ezek az emberek sok esetben már nem tudnak alkalmazkodni a közösségi együttélés kereteihez, így a támogatott lakhatás vagy egy átlagos idősek otthona nem valószínű, hogy megoldást nyújt az elhelyezésükre.
Az intézményrendszer fejlesztésén túl a módszertanok aktualizálásával, fejlesztésével, a meglévő munkaerő képzésével, valamint a jogszabályban előírt feltételek - mint a lábadozó ágyak száma - maradéktalan biztosításával érhetünk el eredményeket. Az átmeneti szállókon, éjjeli menedékhelyeken lévő, ápolási szükséglettel rendelkező hajléktalanok ellátása jelenleg egy olyan vállalt többletszolgáltatás, amire a szociális szakembereknek nincs képzettsége, így jogosultsága sem. Ha megfelelően képzett munkaerőt (és ehhez forrást) kapnak ezek az intézmények, akkor bizonyára sok problémás helyzetet tudnak kezelni helyi szinten.
Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy az egészségügyi és szociális ellátórendszer együttműködése csak a legmagasabb szintű közös gondolkodással képzelhető el. Ennek megvalósítása kulcsfontosságú az egyes egyedi esetek kezelésétől (közös esetkezelés) egészen a jogi szabályozás összehangolásáig, az egyes fogalmak tisztázásáig (ne teljesen mást értsen azalatt az egyik és a másik ágazat).
A másik lényeges megállapítás, hogy valamennyi sikeres modell kulcsa a prevenció, illetve a korai intervenció. Egy probléma megelőzése, illetve időben történő kezelése talán első látásra költségesnek tűnik, de hosszabb távon megéri időben lépni és nem a „bedugózást” választani.